A tengely követése

Újra és újra ugyanahhoz a gyökérhez lyukadok ki. Bolondnak kell maradni. Valami oknál fogva mindig is arra vágytam, hogy átlássam a dolgokat, egészben lássam a helyzetet, amit látok, amiben vagyok. Aztán újra belátom, hogy nem tudom, az agyam nem áll rá arra, hogy férfimód átlássam a társadalmi mozgásokat és a hasonlókat, nem megy a nagyban gondolkodás. De néha, néha mégiscsak vannak olyan pillanatok, amikor hirtelen átlátom az egész világmindenséget. Gyermekkoromban is voltak ilyenek, emlékszem, édesapám rendre meglepődött, milyen furcsa dolgokat mondok, mindazonáltal igazat adott, az ember tényleg túlbonyolítja a dolgokat, a közlekedést, az életet, a mindent, amihez hozzányúl. És az ilyen ritka pillanatokban látom, hogy végső soron az számít, hogy szerettünk. Lehet, hogy nem vagyok ügyes újságíró, nem vagyok fegyelmezni képes, érdekesen előadó pedagógus, nem tudom mindig jól kezelni a konfliktusokat, még írni sem tudok igazán jól, mert legfőbb eszközeim, a szavak már létükné...

- De hisz akkor - jegyeztem meg nagy merészen - még messze jár atyám a megoldástól... - Nagyon is közel járok hozzá - mondta Vilmos -, csak azt nem tudom, melyikhez... - Eszerint atyám nem tud egyetlen válasszal megfelelni az összes kérdésekre? - Ha tudnék, Adso, akkor teológiát tanítanék Párizsban. - Párizsban mindig tudják, melyik az igazi válasz? - Nem - mondta Vilmos -, soha, de nagyon biztosak a tévedéseikben. - És atyám? - kérdeztem gyermeki arcátlansággal. - Atyám sohasem téved? - Gyakran tévedek - felelte. - De én nem csupán egyetlen tévedést agyalok ki, hanem sokat, így aztán egyiknek sem leszek a rabszolgája.

Leült nagy búsan a kerek tó partjára, gondolkozott, hogy mitévő legyen. Hát ahogy ott ül, látja ám, hogy megbolydulnak a kacsák a vízen. Verdesnek a szárnyukkal, hápognak, kiabálnak, s ni csak, egy szép fehér kiskacsa egyenesen odaúszik szegény Dzsonihoz, kijön a vízből, a fejét szegény Dzsoni térdére fekteti, és néz, néz szomorúan. Szegény Dzsoni is szomorúan nézte a kiskacsát, megsimogatta, és azt mondta: - Hej, te kiskacsa, nem láttad az én kedves Árnikámat? Abban a szempillantásban, ahogy ezt kimondta, megdöndült a föld, morajlás futott végig a tájon, s hipp-hopp, ott állt a harminchat tornyú, háromszáz ablakos palota a helyén, minden kacsa visszaváltozott emberré, jaj, jaj, kiabált a tó közepén az udvari főszámolnok, mert nem tudott úszni, szerencsére a többiek kimentették. Árnika is visszaváltozott, talán még szebb volt, mint annak előtte, visszaváltozott Östör király is. Nagy volt az öröm, a hejehuja, csak akkor szállt el a jókedvük, amikor Árnika fölsikoltot...

Változások hava, vagy tavasza. Persze, valójában minden tavasszal történnek változások, újabban nem is olyan kicsik. Elhagyom a nagyvárost. És ezentúl már nemcsak én-ben gondolkodom, hanem mi-ben. Pont a váltásoknál kell sok-sok idő, míg a lelkem utolér. Minden költözéskor az emberek változása a legfájdalmasabb. Mert persze, többé nem megyek végig naponta azon az utcán, nem úgy állnak majd kézre a dolgok, mint eddig, mást kell megszokni, és óhatatlan belső ellenállás van bennem. De még sokkal nehezebb, hogy az emberek, akik eddig a mindennapjaim része voltak, valahogy a távoli, meg-kell-látogatni-mert-rég-láttam emberek lesznek. Persze, nem lehet száz emberrel napi kapcsolatban lenni. De hiányozni fogtok. Keressetek, én is keresni foglak titeket, mint eddig is. A Kedvessel pedig valami új kezdődik, még mi sem tudjuk pontosan, hol és hogyan és mikor, de most, most, most változik valami, most sarjad. Köszönöm ezt az elmúlt évet, elmúlt két évet, három évet, az elmúlt huszonkilenc e...

Tizenegy torony látszik a házunk tetejéről. Meg a színház, a vár, a városháza, a kórház, az iskola, és tengernyi tető. Három rigó lakik a kertünkben, egy szilvafa, két rózsa, és rengeteg virág. Elveszítettem tegnap három könyvet, szánt szándékkal, plusz megmetszettem a szilvafa egy részét (már amit mászva, akrobatamutatványos trükkökkel elértem) Lehet, egy tucatig már nem is tudok elszámolni, de nem is baj.  Lassan a számokon is túllépek. SZÁM-HAIKU nem számolok már a számok is csupán csak egyre jók: szépek

Az ablakomból látni a fél eget. Tulajdonképpen ezért lakom itt. Még egy picike hegy is jutott hozzá, zöld sziget a Bocskai út folyamában. Sokszor nézem az eget. Többnyire kimondhatatlan színű. Esetleg tündérszoknyakék. Dagad és apad a hold, délutánonként elvakít a nap, este bált rendez, csak a szokásos. Ma azonban összeakadtak, a hold és a nap, a belenézhetetlen szépségű, az életadó, és az ő fényét sugárzó kistestvér. Kimentem a függőfolyosóra, két fehér lapból camera obscurát készítettem, még egy dupla napot is elkaptam. De aztán gyorsan bejöttem. Nem a fehér lap vakított, nem az égi király, csak túl személyes volt a pillanat nap és hold között. Nemigen illik ezen jelen lennem. Természettudományos érdeklődésem az általános iskola óta rejtőzködésbe vonult, női érzékenységem és a holddal való kapcsolódásom viszont felerősödött. Havonta fűz össze engem a holddal a testem, márpedig nem Szent Ágoston tanítványa vagyok, hogy sutba vágjam annak jelzéseit. Most pedig az ereje teljében ...