A tengely követése

Egész éjszaka gyalogolt, többnyire dél felé. Csillagos, tiszta éj volt, ahol ritkásabban álltak a fák, betájolta magát, olyankor fülelt is, de az öreg erdő éjszakai neszezésein kívül nem hallott mást. Néha országutakat keresztezett, egy pillatanra meg-megtorpant, aztán csak ment tovább, át az úton, körül se nézve. Annyi mindentől félhet, inkább egyikkel sem törődik. Még jó is, hogy most menni kell, csak minél messzebb, még megfagyna, ha elaludna. Negyvenöt éves, de falusi legény, bírja még az iramot. Tán aludt is néhány szemhunyásnyit a sűrű éjszakában, de a lábai vitték kitartóan erdőn-bozóton át; s a pillanatokat, amikor a félelem a legjobban megmarkolta volna, átlépte, akár a tönköket, árkokat.             Mikor a hajnal meghasadt, megállt, s összegömbölyödött egy fa tövében. A Jóisten segítse meg, hogy ne jöjjön utána senki, a többit elintézi maga; összehúzta magán a vékony bőrkabátot, s mély, álomtalan alvásba zuhant a pirka...

Íme, a novellám,  áldassék érte a nagymamám, Brezovich Apollónia, dédapám, Brezovich Pál, valamint mindenki, aki segített abban, hogy ez a történet most eljusson hozzátok, mindenki, aki szerepel benne, és mindenki, aki olvassa. Megjelent:  Korunk, 2015 március Az év novellái 2016 A századelő novellái, 2018 Az út hazafelé             Azt mondják, minden rendben, megkapják a passzust, majd, másnap. De addig nem mehetnek sehová, gyakorlatilag fogságban vannak már egy ideje, a munkaszolgalatos alakulatukat egész egyszerűen beterelték egy iskolaudvarra. István, a földije csak legyint Pali aggályaira, jobb nekünk a szigorú kerítésen belül, mondja, nemcsak korlátoz, de véd is. Palinak azonban gyanús a passzus visszatartása, semmi sem indokolja.             Még ma elmegy, a sötétség beálltával, bár hideg a tavaszi este. Szólt Istvánnak is, de annak csak ...

Muszáj leírnom, mert rettenetesen cuki és izgalmas, ahogy Jakab beszélni tanul. Három hét múlva két éves, már majdnem mondatokban beszél. Asszociál folyamatosan, és akár több nappal előbbi eseményeket is előhoz (pl hogy kinél voltunk látogatóban, és az egész családot felsorolja). Ha témakörönként csak tíz szót számolok, akkor is két-háromszáz szónál tartunk, és adekvátan használja őket. A kedvencem eddig a fontos-köntös asszociáció volt, de volt már adott-Odette is (ez utóbbi kutyanév). A másik rettentő édes, hogy engem nem anyának hív, hanem én-nek. Eleinte önmagát te-nek hívta, most már Japab. Mielőtt beindult volna a beszéd, a pelenka toppatá volt (ezt most már teljesen elhagytuk). Van, amiről pontosan tudja, hogy kell kiejteni, de mást mond (édesapa helyett apa). Most is vannak vicces képződmények, a kukorica például kukocita, manár (madár), nany (nagy), teveszó (telefon). Séta közben a legfontosabbak a gyajog (gyalog), és az őőbe (ölbe), néha a hátá (vagyis a hátamra.) Amúg...

Kétéves altatása. Amikor kifogyok a megszokott népdalokból, elmeséltem már a napunkat, elmondtam az Altatót háromszor (és a hozzáköltött Jakabos versszakokat is), és a gyermek még mindig mesét igényel, na akkor jönnek a klasszikusok. Minél hosszabb egy vers, annál jobb. És itt merült fel bennem, hogy mégis, milyen verseket mondok én a gyermeknek... (merthogy nagyjából egy hét alatt kívülről fújja, és a kedvenc szavait előre mondja) Weöres napközben megy orrba-szájba. De lássuk a hosszabb lélegzetű, dallamosan mondható memoritereket. Petőfi (Szeptember végén, enyhén nekromanta.)  Ady, halálosan depressziós (pl Párisba beszökött az ősz), és néha kissé beteg (oké, maradunk a búskomornál, a Héja-nászra még nincs szüksége). Arany(Walesi bárdok): csak kicsit véres.  Kosztolányi (Akarsz-e játszani?), nyomokban dekadens. Még Radnóti a legjobb (Tétova óda, Nem tudhatom, Erőltetett menet, meg József Attila (Eszmélet), bár ő meg filozofikus. Jakab ojaj-nak ejti az...

Jakab most 22 hónapos, és úgy láttam, hogy itt az idő. Egyrészt: szólt, kakinál mindenképpen, és ha száraz volt a pelusa, akkor, ha pisilt, mutatta, hogy van valami. Ha folytattam volna a pelusozást, beleszokott volna, így felgöngyölítettük az eddigieket. Öt hónapos kora óta EC-zünk, mosipelussal, de most már ennek is vége, nem baba többé. Megvártuk az ünnepeket, és január elsején levettem róla a pelenkát – örökre. Utánaolvastam a pelenkatlankodj-on, a godiaperfree-n, és úgy gondoltam, józan paraszti ésszel meg lehet ezt csinálni, gyorsan, határozottan, és gyöngéden. Mivel még nem nagyon bilizett, eleinte csak vékonyat adtam rá, vagy pucér popóval volt, amikor láttam, hogy kezd pisilni, megfogtam, mondtam: stop, a pisi a bilibe való - és vittem a bilire vagy a vécére, innentől itt a helye. Nagyon hamar átállt, hogy szólt, közben, és egyre inkább előtte. Éjszaka sem adtam rá, és annyival könnyebb volt, mert eddig nagy, dupla betétes gyapjú mosipelus volt rajta, amit nem szívesen adta...

Elgondolkodtam a minap, hogy hányféle könyvet olvasok. Nos, sokfélét, és egyféléből is többet. Aki hasonló könyvmoly-betegségben él nap mint nap, mint én, nagyjából csak az érti, hogy miért van több kupac könyv az ágyam mellett/alatt/fejénél. Nem is tudom, melyikkel kezdjem. Regényt mindig olvasok. Valami jó súlyos szépirodalmat, Böll vagy Thomas Mann vagy Nádas Péter. És persze egy-egy könnyedebb regény, vagy gyerekkori kedves könyv, valami, amit jól ismerek, például a Bibi, a Kicsi ház a nagy erdőben, vagy Winnetou, esetleg Szent Péter esernyője, A kis herceg, a Dzsungel könyve (szóval kamasz-klasszikus). Vagy Szabó Magda, az örök kedvenc. Esetleg Szolovjov Naszreddin hodzsája, vagy a Virágos gyertyák. A kedvenceket mindig újra kell olvasni. Valamint időről időre valami még könnyebbet kívánok meg, olyat, ami történet: valami jó kis krimi, Agatha Christie, vagy esetleg Harry Potter vagy Gyűrűk ura (angolul, esetleg olaszul, ha már nagyon unom magyarul, de a világa hiányzik). És...

Volt egy ritka nyugodt karácsonyunk. És volt holmi székely töltött káposztával és barátokkal (meg némi könyvvel) töltött óév is.  Nem írok listát arról, mi mindenért vagyok hálás, de azért számba veszem őket (és meg-megízlelem újra). Főleg az esküvő. Meg a mesemondás. És Jakab, minden nap. És hogy a helyemen vagyok.