A tengely követése

Oly sok újat tanulok mostanában. Szőlőt és barackfát metszeni, gyümölcsfát oltani, unokahugit büfiztetni, gyors papírrepülőt hajtogatni, legényest táncolni,  haragosnak lenni, figyelni, írni, énekelni, szkennelni és fényképezni, túrázni gyorsan és lassan, felzárkózni és bevárni. Böjtölni. Nemet mondani. Emberekkel lenni és bánni. Hagyni a fogat fájni. Nem kimászni teljesen a múzeum tetejére. Nagyokat lehet szimatolni a tavaszból, nemcsak az orral,  hanem az egész valómmal. És megköszönöm, hogy mindennek örülni tudok. Hát ilyen a március idén. 

     A hétvége nagy résztét Zsámbékon töltöttük az útkeresők egy részével, hatan-nyolcan mentünk. A négy  önkéntes fiú szokott jönni ehhez a családhoz, s most mi is megismerkedtünk velük. Fiatal, eredetileg pesti házaspár, akik kiköltöztek a csöndbe és az önfenntartásba, felújítottak egy régi parasztházat, hét gyermeket nevelnek, és a saját két kezükkel dolgoznak meg mindenért. Persze, nem lehet visszamenni az időben száz-kétszáz évet, nem is biztos, hogy kell.      De azt látni, és részt venni benne, hogy a kenyér, a tej, a hús, a zöldség mind saját termés, hogy a fát nemcsak kiegészítő fűtésre kell vágni, hanem hogy ténylegesen főzzenek s melegedjenek vele, hogy a gyerekek nem néznek tévét, nem esznek cukrot, és láss csodát, normálisak, egészségesek és nagyon bájosak, mindezt  megfigyelni és részt venni benne nagyon nagy élmény volt.      Úgy fogadtak minket, mint régi barátokat, este együtt beszélgettünk, énekel...

otthon A mai napi kreálmány abból, ami a konyhában volt: répás, sajtos, korianderes köles vajban megpirítva, joghurttal. Csak úgy mondom, hátha valaki kedvet kap hozzá. A fűszerek sokat dobnak egy ételen. Nagyon mókás, Boró, a lakótársam, a francia konyha elemeiből emel be a hétköznapokba, én elsősorban az olaszból. Nagyon tetszik az önálló élet: adok és kapok, mindig van valami vagy valaki, ami feldobja a napot, vagy én dobom fel másét, ennél jobb játék kevés van. A szobám is egy kicsi kunyhó, három tengelye van: az ágy a földön, a panorámás íróasztal,s a kályha, a sarkok pedig egyenletesen borítva könyvekkel. Még mindig inspirál Szent Ferenc minimalizmusa, ami valójában nem is az volt, de nehéz megmagyarázni. Mindenesetre emlékszem még, milyen volt random tárgyakhoz ragaszkodni gyerekkoromban, és az nem hiányzik. Dolgozom az ügyön. Tél van, budapesti tél, barátokkal, táncokkal, vacsorákkal, Duna-parti sétákkal tele, meg persze hangos villamosokkal. Délutáni naplementékkel. Koldu...

Gyerekként az egész világot akartam. Szőröstül-bőröstül. Mindent. Aztán lassan beláttam, hogy nem lehet minden könyvet elolvasni. Aztán azt is, hogy nem lehet mindenhova elutazni. Hogy nem lehet minden csodálatos fiúhoz férjhez menni. Nem lehet mindenkinek a legjobb barátja lenni. Nem lehet MINDENT átélni, kapunk így is eleget, csak győzzük kapkodni a fejünket. Nem lehet mindent megérteni, és mindig is lesznek dolgok az életben, amit hagyni kell értetlenül, és tudni, hogy Isten jobban tudja. És itt jön képbe a bizalom. A legújabb: most már tudom, és kezdem elfogadni, hogy nem, nem lehet mindent kimondani, megfogalmazni, elmondani, a szavak keretébe (rácsa mögé) zárni. Kimondatlanul is kell hagyni dolgokat. Elengedni. Hagyni, hogy legyenek, csak úgy. És ami még ennek a tetejére jön, hogy kikerekítse az egészet: unokahúgom született. Jön az élet, nem áll meg. http://e-ternitz.blogspot.hu/2014/01/a-mai-egy-kiveteles-bejegyzes.html

Új értelmet kaptak József Attila sorai . Mert bár a felszínen mindig minden változik, és ez amúgy is ilyen életszakasz, azért a mélyben, nagyon alaposan belegyökereztem az egyetlenbe, akibe érdemes, és innentől kezdve mitől is féljek, miért is aggódnék? Nem érdemes túl komolyan venni mindent. Legfeljebb az igazán értékes dolgokat, azokat pedig nem tudja megváltoztatni semmi külső körülmény, sem pénz vagy annak hiánya, sem hatalom vagy elnyomás, sem élet vagy halál. Itt vagyok. Valahányszor belekezdek valamibe, kifutok a szavak felségterületéről - de nem baj, talán ez jelzi, hogy jó helyen járok. Ide nekem az oroszlánokat, hadd nézzek szembe velük. Ha Isten velem van, semmitől sem félek.

ki vagyok? egyáltalán, miért kell válaszolni erre? Bennem van a kérdés, valószínűleg minden emberben. De mihez mérjem magam, ki vagyok? Stenszky Cecília? világutazó? olvasó-író-költő? múzeumpedagógus? szeptemberben még azt mondtam: tanár néni. most mondjam azt: archivátor? vagy: néprajzos? vagy Isten teremtménye? ki vagyok? Senki nem meri megkérdezni persze, de ha valaki megkérdezné, mit csináltam az elmúlt huszonhét-nyolc évben, mit mondanék neki - mit csináltam? Talán azt válaszolnám: barátokat. nagyon-nagyon-nagyon értékes kapcsolatokat. és némi fényt.

18 tömegközlekedési eszköz (főleg villamos) néhány óra séta tíz percekben három meglátogatás két random ismerős két könyv négy ügyintézés két ének két lábujjhegyen osonás