A tengely követése

(hogy ne csak arról írjak, hogy minden szép és jó, mert még a végén valaki azt hiszi, hogy nálunk nincs mosatlan edény és kutyanyalta padló – pedig ez szimplán nem egy panaszblog, hanem inkább örömblog) Ha valaki most megkérdezné tőlem, mi a legnehezebb az anyaságban/az életemben, azt válaszolnám, hogy az, hogy akkor is nyugodtnak kell maradnom, amikor majd' felrobbanok. Amikor legszívesebben földhöz vágnék valamit, becsapnám az ajtót, vagy csak simán ordítanék egy nagyot. Muszáj találnom valami használható feszültséglevezető módszert – különben mindenki más is ideges lesz a környékemen, Jakabbal az élen, ami persze tovább frusztrál mindenkit, és ez csak tovább göngyölődik, míg mindenki kivan, mint a kutya, és esetleg valamelyik berendezési tárgy bánja. (Limitálni kell a törékeny dolgok számát...) Általában egyébként megy. Ehhez az kell, hogy sokat aludjak. (Egyetemista koromban egyszer elszörnyedtem B. J. nagyböjti fogadalmán, miszerint minden áldott este 11-kor legkésőbb le...

Sok minden lapul az őszi napok mögött. Elkészítettem/leszűrtem a nyáron elkezdett almaecetet. Ennél jobbat még nem kóstoltam! Nagyon finom, nagyon erős, nagyon egészséges. Mindössze alma kell hozzá, víz, cukor vagy méz és sok-sok idő.  Aztán: a veszprémi anyukákkal megalapítottuk a Veszprémi Korip Kommandót - vagyis apró polipokat horgolunk koraszülött babáknak. Sosem csináltam még ilyet, többször visszafejtettem az elsőt, de nagy motiváció, hogy együtt csináljuk, és főleg, hogy nagyon, de nagyon sokat tudnak segíteni a korababáknak. Talán hálából is csinálom, hogy egy csodálatos, makkegészséges gyermekem van.  Hétfőn pedig a Mítoszok Csatája volt az Írben : nyolcan voltunk mesemondók, és fergeteges mítoszmesélést csináltunk. Ahogy egy fél perc után belelendültem Thor és Utgard-Loki történetébe, nagy élmény volt számomra, hogy a közönség nevetett – mert szórakoztató a történet, és ezt sikerült átadnom. És hát a mesemondó-társakkal való találkozás is nagyon jó vol...

Kicsit szomorú vagyok, kicsit mérges, magamra is. Szerettem volna egy itthoni mesemondó délutánt csinálni, a magam és a barátaim örömére. Jó előre kitűztem az időpontot, meghívtam a vendégeket. Volt, aki jelzett, volt, aki nem, volt aki igent mondott, s volt, aki előre mondta, hogy sajnos most nem. Felkészültem kétszer annyi történettel. Vettem elemet a karórámba. Abbahagytam a Huckleberry Finn olvasását. Megsütöttük a káposztás kiflit, a narancsos-csokis sütit, begyújtottuk a kandallót, Jakab kialudta magát. A végén azonban nem jött el senki. Senki. Volt, aki írt az utolsó pillanatban, és volt, aki nem. És én olyan szomorú lettem. Tudom, hogy mindenkinek jó oka volt, aki nem jött el. Tudom, hogy nekem volt fontosabb, hogy mesélhessek. És tudom, hogy mindenkinek a családja és a közvetlen, napi vagy heti szinten kapcsolatban lévő barátok a fontosabbak. És azt is tudom, hogy nincs összefüggés abban, hogy nem jött el huszonöt-harminc ember, és hogy nem is volt esély rá, hogy messz...

Lenyűgöző figyelni, ahogy Jakab összerakja a világot. Tizenkilenc hónapos, és nagyjából mindent követ, ami körülötte zajlik, érzelmileg egész biztos, de értelmileg is. Ma altatáskor hangosan fölnevettem: énekeltem a Csillagok, csillagokat, mint minden este, ma azonban, amikor oda értem, hogy: "mutassatok utat", rögtön rávágta, hogy KUKA!, majd az ismétléskor megint. A kuka ugyanis nagy játék, két szelektív gyűjtő is van ötven méteres körzetben a ház mellett, és az üvegszilánkokat remekül lehet gyűjteni, eleinte egyesével, most már egy marokba minél többet. Szerencsés esetben a kukában landolnak. (Egyébként is, ha valami szemetet látunk, gyorsan keresünk egy kukát, általában tudja, hogy a szemétnek ott a helye). Már mond egyértelmű szókezdeményeket, lelkesen fedezi föl például a PÓ-t, vagyis a pókhálót és a pókot mindenhol (ha takarítani támadna kedvem valaha is, megkérdem majd Jakabot, hol lát pókot...) Aztán ott van a PÁ, mint párduc, hópárduc és CICA, ezt az állatkertbe...

Kamramustra a divatos szó a fájint éttermekben arra a falatnyi előételre, amiket (sajt, lekvár, kenyér stb) jó esetben helyi termelőktől szereznek be.  Nos, mi nem vagyunk őstermelők, de gyakorlatilag egyfajta közös hobbinkká vált az urammal, hogy  tavasztól elkezdve feltöltjük a kamrát a télre. Ez régebben, még az "ántivilágban" túlélési stratégiának számított, azonban ma sem lebecsülendő hasznot hoz, hogy nem kell minden apróságért átszaladni a méregdrága (és nem is helyi) kisboltba.  Egyre nagyobb a tudatosságom abban, hogy mit adok a családomnak enni, milyen vegyszerekkel (és mivel nem) takarítok, mennyi vizet folyatok el fölöslegesen (vagy a fölösleget másra használom). Persze, ez egy életen át tartó folyamat, sok-sok gyakorlással.  Most olvastam egy zsidó szakácskönyvben a régi zsidó háziasszonyok konyhai dolgait - hát nagyon is hálás vagyok, hogy nekem nem kell ilyen szigorú előírásokat betartanom. Meg hát itt élünk és most, nem tölthetem az egész n...

Szeptember mindig az iskolakezdés ideje volt nagyon sokáig. Egy ideje persze nincs iskola, a gesztenye- és platánillatról viszont mindig ez fog eszembe jutni. Mióta azonban Jakab megszületett, ismét rengeteget tanultam és tanulok folyamatosan. Első körben persze hogy hogyan kell gondoskodni (életben tartani) egy kisbabát, majd, hogy hogyan lehet jól és kötődően gondoskodni róla, hogy tíz-húsz év múlva ne legyenek se neki, se nekünk nyavalyái az élettel, aztán sorra, ahogy fejlődik, mindig más a kihívás. Ez egy szakma, akár elismerik, akár nem. A másik nagy falat a háztartás. Mikor főzzek? És mit, hogy mindenkinek jó legyen, háromféle igény mellett is? És mégis hogyan, ha egész nap pakolok, tárgyakat teszek egyik helyről a másikra (jó esetben a helyére), hogy ne ússzon el a lakás? És mikor vásároljak be? És mit, hogy kijöjjünk a pénzből? (ha van miből, ugye, a hülye is tud finomat...) Vigasztaló az a mondat, hogy lehet, hogy a padló ragacsos egy kisgyerekes házban, de legalább a ...

Amit most leírok, szombaton akartam elmondani az egybegyűlteknek. De tekintetbe véve, hogy meglehetősen spontán volt az egész nap, egész egyszerűen megfeledkeztem róla. Esküvő. Miért most? Miért ekkora? Mert így akartam. Csak. Nem ezek a kérdések. Igazából nincsenek is kérdések. Ez van.  "Megleltem, akit szeret a lelkem." Túlcsorduló hála van bennem, Isten felé, és felétek: családom és barátaim.  Egy kiemelt pillanat tanúi vagytok az életünkben (szaknyelven szólva egy átmeneti rítus kellős közepén vagyunk), és megint elfogytak a szavak, amelyek kifejeznék az örömömet és a hálámat.  Mivel itt vagytok, eddig is tanúi voltatok az életünknek, annak egy-egy szakaszának. Volt abban minden, jó is, rossz is, hibák is, nehéz időszakok is – legfőképp azonban sok-sok öröm. És többek között ez mind – és ti mind, kisebb-nagyobb mértékben – formáltatok olyanná, ami ma vagyok.  "Az én vezérem bensőmből vezérel." Elmondhatom, hogy már idáig is teljes életet ...