A tengely követése

Eljött a pillanat. Tudtam, hogy valamikor meglesz. Tudtam, hogy egyszer válaszolni tudok majd arra a rendkívül idióta kérdésre, mellyel a felnőttek zaklatják a gyerekeket: mi leszel, ha nagy leszel? A gyermek általában nem tudja mondani: köszönöm szépen, én MOST élek, most jól vagyok. Már most is vagyok. Majd ha nagy leszek, akkor már tudni fogom, de csak azért, hogy jópofizzak egy félig idegen néninek, bácsinak, hát vagy elmondom az álmaimat, vagy nem (jobb, ha nem, mert különben eláraszthatnak a szkepticizmussal, vagy ugyulibugyulival). Ami azt illeti, most is szkeptikusak az emberek. Mert miért nem találok valami rendes munkát magamnak? Valami olyat, amiből meg lehet élni? Már az egyetemválasztásnál is: magyar? néprajz? meg lehet ebből élni? Én sosem gyakorlatias szemmel néztem a dolgokat. Ha szeretem csinálni, akkor csinálom. Nem hiszem, hogy néhány hónapnál többet dolgoztam volna napi nyolc órában. Egyszerűen túl rövid az élet ahhoz, hogy heti negyven órát töltsünk el valam...

Annyi mindenre tanítasz, gyermekem! Te vagy az én apró mesterem. Megtanítasz arra, hogy téged lássalak, ne a pillanatnyi formád, a fáradtságod, a sírásra görbülő szád, hanem a lényedet, a belőled áradó derűt, kíváncsiságot, az állandó növekvést, és a kapcsolódás örök vágyát. Megtanítasz, hogy a valódi igényeidet lássam, és ne csak azt, amit éppen ki tudsz fejezni. Megmutatod: te több vagy annál, mint ami látszik belőled: törékeny, pici testben nagy lény vagy. Megtanítasz látni, meghallani, megérezni, s arra, hogy a szeretetet és a kötődést, amit irántad érzek, hogyan fordítsam tettekre. Megtanítasz uralkodni a saját indulataimon – előhozod a lényem legsérültebb részét, és ártatlanságoddal segítesz, hogy úrrá legyek a sebeimen, és én is növekedjek veled. Megérteted velem, hogy egyedül az Úr adja a növekedést, s hogy Ő valódi küzdelmet és valódi örömöt ad. Megláttatod, hogy milyen az ember teljes, romlatlan, egész valójában, paradicsomi állapotában. Arra serkentesz, hogy...