A tengely követése

Pont egy éve kezdtem az alászállást, vagy a szintet lépést, vehetjük, ahogy tetszik. Mindenesetre mélyebb rétegeit ismertem meg az emberi létnek, mint az elmúlt negyed században.  Nem is erről akartam írni, csak a szóról jutott eszembe: alászállás. Előhozta Thomas Mann Józsefjét, mely a mai napig a legnagyobb olvasmányélményeim közé tartozik,  Szabó Magdát, dettó, a középiskolát, ahol kezdődött a gyerekkor vége, és a legdrágább emberi kapcsolataimat.  Tegnap és tegnapelőtt bicikliztünk a városban a kedvessel, a délelőtti számítógép előtti ücsörgős munka után ez egy jó pár fokkal aktívabb ücsörgés volt. Először fölmentünk volna a János-hegyre, de a térkép ahol utcát jelzett, havas-jeges saras völgybe torkollott. Gyönyörű volt, csöndes és eldugott, mi mégsem azt akartuk, úgyhogy egypár sárfolttal gazdagodva beláttuk, itt nem toljuk fel a biciklit. Maradt a leszáguldás öröme.  Tegnap csupán a Gellért-hegyre mentünk, és megpróbáltuk ignorálni a rengeteg turistát...

Nyolc éves koromban kezdődött. Volt egy nagy kék sötétítőfüggönyünk az előszobában, rajta mindenféle foltállat, hímzés, mesebeli dolgok. Egy pegazus is ugrott, valahol az elérhető magasságon túl, fölötte felirat. Még azelőtt megkérdeztem, mit jelent, mielőtt olvasni tudtam volna. - Paripám csodaszép pejkó - felelte édesanyám vagy édesapám. Úgy megragadt a dallamos Weöres-sor, hogy azonbód tovább költöttem. Paripám csodaszép pejkó, berepül az ablakon egy Ferkó.... és a többi, ismeretlen ferkókkal és húsvéti tojásfestéssel folytatódott a vers, lévén bizonyára április. Azóta tudom, hogy írni akarok. Azóta írok. Verset, naplót, blogot, dolgozatot, novellát, cikket. Javítom a magam és a mások írásait, dolgozatait, disszertációit, zsengéit. Azóta tudom, hogy ha nem írhatok, meghalok. Vagy ha mégsem írok, és nem halok meg - hát muszáj elmondanom másoknak, milyen csodálatos ez a világ, minden rettenetessége ellenére is. Néha úgy érzem magam, mint egy nagyregény főhősnője,...