Évszakváltás

Egyre jobban élvezem, hogy az évszakok szerint élek. Egyre több mindenre csodálkozom rá, mondhatjuk, tanulom meg a régiek bölcsességét. Erre az egyre jó az internet, okosan használva olyan információkat lehet megtudni, amit ma, a városi, közösségtől és ősanyáink-ősapáink tudásától elszakadva aligha lehetne máshogy.
Csak egy példa: sokáig nem figyeltem annyira az évszakokat, csak amikor márciusban kizöldült minden akkor figyeltem fel a tavaszra, nálunk a nagyböjthöz kötődik inkább a tavasz, meg a farsang farkához, az meg már általában február vége. Városban amúgy is nehezített pályán mozgunk. Most viszont szándékosan figyeltem, mikor van az ázsiai Holdújév ünnepe, és tényleg: mintha fordulna a Föld. Előbújnak a hagymások kis lándzsái, meg az apró erdei zöldek. Illata lesz a levegőnek. Meghallom a madarakat, amint trilláznak.

Nagyon élveztem ezt a mostani telet. Mert rájöttem, hogy nem a havon meg a hidegen múlik, és hiába panaszkodnék az időjárásnak, annak mindegy. Nekem viszont nem. És ez a tél olyan volt, hogy igazán megéltem: a bekuckózást, a hideget, a holdra csodálkozásokat, a befelé figyelést, a tartalékolást, az erőgyűjtést. Hosszú esték teltek el úgy, hogy mandulát törtem, vagy horgoltam, vagy csak olvastam a tűz mellett (igen, a négyévesem mellett lehet ilyeneket csinálni). Egyre több a közös vacsora is, ami a puszta létével is növeli a család összetartozását és intimitását.

Ma pedig, február elsején hogy, hogy nem, verőfényes tavaszi nap volt. Délelőtt sétáltam egyet a kutyával, közben pedig ráeszméltem, hogy elkezdődött a gyűjtögetős szezon, ami majdnem egy évig eltart, nagyjából november végéig. Szóval találtam zamatos turbolyát, kígyóhagymát, ragadós galajt és tyúkhúrt, persze azt is tudtam, hol keressem őket, hiszen négy éve már itt lakunk. Milyen jól esett a testemnek a friss zöld, a vad ízek!

Este még begyújtottunk, de olyan jó idő volt, hogy elvittem futni Kiflit biciklivel, és hihetetlen jó volt a sötétben, a csillagos ég alatt biciklizni az erdő határán. Hálás vagyok Kiflinek, mert nélküle nem sétálnék és bicikliznék annyit az erdőben-mezőn.

Előttem az Esthajnalcsillag, hátam mögött a város, jobbomon az erdő, balomon a Kaszáscsillag, fölöttem a hold.  Alattam az Út. Nem vágytam a kandalló melegére, inkább a vadonban a farkasokkal futó, holdra éneklő, csillagokkal és széllel táncoló vad énemnek adtam teret. Annak, aki önmaga, aki a szél hangjára kiszalad, aki a viharban táncol, aki a madarakkal énekel, aki a macskákkal csavarog, aki ír, aki olvas, aki alkot, aki ÉL. 

Persze a bekuckózás is kell ehhez, előtte, novembertől februárig. De lassan eljön az az idő, amikor felpezsdül az ember vére, a nap melege pedig a kandallóból és a konyhából odakintre költözik, az egyre zöldülő és lassan feléledő természetbe. Augusztus vége óta fokozatosan csukódott be az ősszel és a téllel a fény. Most itt az ideje kinyílni. Töltődni az illatokból, a madárdalból, a levegőben lévő megfoghatatlan valamiből, ami azt mondja: jó reggelt, jó tavaszt!
Változunk, fordul a Föld, és akármi jön, állok elébe a kihívásnak. Változom én is a változó világgal, és így maradok önmagam.