Van ilyen is

Kicsit szomorú vagyok, kicsit mérges, magamra is.
Szerettem volna egy itthoni mesemondó délutánt csinálni, a magam és a barátaim örömére.
Jó előre kitűztem az időpontot, meghívtam a vendégeket. Volt, aki jelzett, volt, aki nem, volt aki igent mondott, s volt, aki előre mondta, hogy sajnos most nem.
Felkészültem kétszer annyi történettel. Vettem elemet a karórámba. Abbahagytam a Huckleberry Finn olvasását. Megsütöttük a káposztás kiflit, a narancsos-csokis sütit, begyújtottuk a kandallót, Jakab kialudta magát.
A végén azonban nem jött el senki. Senki.
Volt, aki írt az utolsó pillanatban, és volt, aki nem.
És én olyan szomorú lettem.

Tudom, hogy mindenkinek jó oka volt, aki nem jött el. Tudom, hogy nekem volt fontosabb, hogy mesélhessek. És tudom, hogy mindenkinek a családja és a közvetlen, napi vagy heti szinten kapcsolatban lévő barátok a fontosabbak. És azt is tudom, hogy nincs összefüggés abban, hogy nem jött el huszonöt-harminc ember, és hogy nem is volt esély rá, hogy messziről eljöjjenek.
De azt is tudom, hogy ez egy jó alkalom lett volna, hogy a barátaim eljöjjenek hozzám, azok is, akiket ritkán látok, bár egy városban élünk – csak nem egy élethelyzetben.
Én úgy vagyok vele, hogy ha megbeszélünk valamit, ne kelljen ötször telefonálni, facebook-eseményt csinálni, hogy emlékeztessen – az én személyem elég kellene legyen, hogy észben tartsák a meghívottak, hogy ők meghívottak. Igaz, nem postán küldtem a meghívót...
De Bori megmentette a hétvégét, mert ő eljött péntek estére, és nagyon-nagyon jó volt, hogy itt volt.
Meg szombat este elmentünk a sváb bálba Márton-napi liba-vacsorára (és lúdláb tortára).