El Camino

Három hete indultunk el otthonról, egy igen hirtelen döntés alapján, a Feneketlen tó és egy üveg bor mellől. Két hete gyaloglunk folyamatosan, Saint-Jean-Pied-de-Port-ból Santiago de Compostela felé, napi 15-20-35 km-eket megyünk. Sokszor alszunk sátorban, sokszor donatívós helyen, ahol adományokat fogadnak a szállásért, esetleg vacsoráért, reggeliért. A többi tömegszállás. Több száz emberrel találkoztunk, rengeteg zarándokot megismertünk, időseket, fiatalokat, a legkülönfélébb motivációkkal, s mind nagyon érdekes, izgalmas, egyedi. Hegyeken, meredekeken, szeles fennsíkokon és Spanyolország legkülönfélébb tájain megyünk. Minden nap jut egy-két marék szeder az út széléről, néhány szem füge, esetleg szőlő (ez főleg a szőlőtermelő Rioja megyében volt), mandula vagy dió. A bor csaknem olcsóbb, mint a kenyér, és még nem csalódtunk benne, s minden estére kerül jó társaság, szakács olaszok, szamárral bandukoló belga pár, kanadai asszonyok, magányos amerikai vagy némasági fogadalmat tevő ausztrál férfiak, alaszkai és ír csavargók, akik keresik az élet értelmét.
Fáj a láb, fáj a hát, gyűlnek a vízhólyagok, vannak nehézségek, néha új cipőre van szükség, most éppen új hátizsákra. Burgosban kiálltam a hídra utcazenélni, nagyjából háromnegyed óra alatt huszonöt eurót kalapoztam össze, persze hozzájött az egzotikum faktor, és hogy nem a nap vége volt, hanem az eleje, mindenki kevésbé fáradt.
De megyünk, minden nappal közelebb Santiagohoz. Mire megérkezünk, biztos, hogy meglesz a kérdés a miért is indultunk el-re. A válasz meg ráér.
Addig megy gyaloglunk, együtt, vagy egyedül, énekelünk közben (mi vagyunk az éneklős zarándokok), imádkozunk, mert mindig van kire gondolni, rátok gondolni. És érzem, hogy ereje van annak a szándéknak, amit a lábaim és a testem fáradtságával fohászkodok.
Mostanában vagyunk félúton.