Nem lehet elég korán kezdeni...

Kétéves altatása.

Amikor kifogyok a megszokott népdalokból, elmeséltem már a napunkat, elmondtam az Altatót háromszor (és a hozzáköltött Jakabos versszakokat is), és a gyermek még mindig mesét igényel, na akkor jönnek a klasszikusok. Minél hosszabb egy vers, annál jobb. És itt merült fel bennem, hogy mégis, milyen verseket mondok én a gyermeknek...

(merthogy nagyjából egy hét alatt kívülről fújja, és a kedvenc szavait előre mondja)

Weöres napközben megy orrba-szájba.

De lássuk a hosszabb lélegzetű, dallamosan mondható memoritereket.

Petőfi (Szeptember végén, enyhén nekromanta.) 

Ady, halálosan depressziós (pl Párisba beszökött az ősz), és néha kissé beteg (oké, maradunk a búskomornál, a Héja-nászra még nincs szüksége).

Arany(Walesi bárdok): csak kicsit véres. 

Kosztolányi (Akarsz-e játszani?), nyomokban dekadens.

Még Radnóti a legjobb (Tétova óda, Nem tudhatom, Erőltetett menet, meg József Attila (Eszmélet), bár ő meg filozofikus.

Jakab ojaj-nak ejti az olajat, erre persze Walther von der Vogelweidét kerestem elő (Ó jaj, hogy eltűnt minden), csak hogy tanuljon még egy kis niebelungizált alexandrint.

Márai Halotti beszédét még nem mertem előszedni.

Esetleg jöhet Varró Dani, és a kortárs csapat, ez persze még némi előmunkálatot igényel részemről, de szeretek verset tanulni, és nem árt ez irányban is mozgatni néha az agytekervényeket.

Hát itt tartunk. 

Az nyugtat meg, hogy az ember csodálatosan van fölépítve: annyit ért meg, amennyit képes befogadni.
És na, az irodalmat nem lehet elég korán kezdeni.