A tengely követése

 Már úgy belejöttem az újratervezésbe, gondolom, ez az ember-lét velejárója. Az elmúlt év olyan volt, mint egy gyönyörű álom. Most felébredtem, és még eggyel bölcsebben próbálom csinálni, mint eddig. Nem veszekszem a valósággal, hanem elfogadom, és arra építkezem, máshogy nem igazán van értelme.  Ez a kapcsolat nem olyan volt, mint az előző, amelyből úgy tudtam felépülni, hogy minden egyes tárgyat kiszanáltam. Ez egy egészséges és normális, őszinte kapcsolat volt, korrekt és egyenes lezárással. Úgyhogy a szomorúságon kívül van bennem hála is. Egyébként: B-nak igaza volt, nem működött volna. Csak belülről máshogy látszott, obviously.  A valóság, amivel nem állok le vitatkozni, az az, hogy egyedül nevelem a fiamat, egy gyönyörű kisvárosban, csudaszép helyen, egy omladozó és minden szempontból felújításra szoruló házban. Úgyhogy az első feladat, hogy vissza tudjak költözni a konyhába: most a falról vakarom a penészt és az elmúlt fél évszázad festékrétegeit. Ez is egyfajta belső rendeződés

Változások nyara ez. Ami az elmúl tévben működni látszott, véget ért. Majd még írok róla, de most visszahúzódom a csigaházamba, és újratervezek egy csomó mindent. 

 A nyarat így töltöm:  Félig az új otthonban, a Nagyfaluban, félig még a kisvárosban, ott is két helyen (anyukámnak eltört a lába, innentől kezdve ott nagy a szükség ránk), valamint időnként a Balatonon a nyaralóban, hiszen most annak is mi vagyunk a gazdája. Kicsit soklaki ez így. Ja, és közben dolgozom home office-ban, ezen kívül ahol éppen vagyok, ott főzök és takarítok, mindeközben szórakoztatom a hatévest, ha épp nem talál magának más szórakoznivalót. (Csak viccelek, hagyni szoktam unatkozni, az a kreativitás előszobája, ugyebár). A biciklim nagyon hiányzik, de bérletem már van, úgyhogy egy kicsit kitágult a város, mehetünk J-bal csavarogni. Mama tud néha meglepő dolgokat mondani, azt mondta a minap, introvertált vagyok. Ezen meglepődtem, hiszen többnyire az emberekkel való találkozásból nyerem az energiát. Viszont az igaz, hogy van egy belső világom, amibe vissza-visszahúzódom, mint egy csigaházba, és ha nem tudok visszatérni, az beteggé tesz.  Figyelem az embereket, akikkel nagy

 Régen nem szerettem a februárt. Azt gondoltam, ez a legunalmasabb hónap, az ember már nagyon várja a tél végét, de még nincs itt a tavasz.  Most már tudom, hogy a február nagy része a láthatatlan készülődésé. Az a kirobbanó tavasz, mely elborítja a világot márciusban, azt a februári napok és éjszakák érlelik. A bimbók és rügyek pattanásig feszülnek, de még alig látszanak, a fű s a fák még csupaszok, de valójában friss vadzöldek borítják az erdei talajt, már lehet gyűjteni az ehető vadnövényeket, a tavasz jelre vár, hogy egyetlen szempillantás alatt megújítsa a világot, és zöld fátyollal borítsa be a fákat, energiával az embereket.  Bárcsak mi is használnánk a keleti emberek évszakjelzőit! Bárcsak sokkal inkább a természet ciklusai szerint élnénk, nem csak elszigetelten, neten találva ehhez közös inspirációt, hanem egész társadalmi szinten. Nagyobb béke lenne a földön, gyanítom.  Pont így érzem most magam egyébként. Jó hosszú téli álom volt ez, jó másfél év gyászidő, Csipkerózsika-álom

Nagy átalakulásban vagyok.  Átalakítom az egész eddigi életemet, és ez most a tárgyakban is kifejeződik. Festek, tapétázok, lomtalanítok, átrendezek.  A könyvek már nagyrészt a helyükön vannak, a ruhákon ugyan van mit finomítani, de nem borítanak el. De most meglepett egy dolog.  Ugyan nem "konmarizom" a lakást (vagyis Marie Kondo módszerével szisztematikusan nem lomtalanítok), azért a rendrakás és a felújítás-átalakítás határozottan belső munka, ezt most nagyon is megtapasztaltam.  Kezd alakulni a harmadik szoba, kifestettem, a bútorok nagy része a helyére került, funkciója is megvan (dolgozószoba és vendégszoba egyúttal), most itt vagyok két-három óriási dobozzal, amelyek tartalmának csak korlátozottan van hely.  Az egyik doboz teli van papírokkal-emlékekkel. Ezekből a pakolás folyamata során már szelektáltam, de még mindig teli van. Középiskolai és egyetemi jegyzetek, utazásokból feljegyzések-papírok, levelek, cetlik dobozszámra és a többi (a naplókat külön helyen tárolom,

Amikor olvastam Szabó Magdánál, hogy az élet tele van kis halálokkal, még csak elámultam azon, hogy milyen hihetetlen igaz és plasztikus kép ez az élet megpróbáltatásaira. Azóta átéltem már magam is néhány kis halált. És ahogy tanítom az irodalmat, egyre nagyobb összefüggésben látom az alvilágjárást. "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni". És valamennyi hős, akire felnézünk, akire igazán felnézünk, megjárta az alvilágot. A mesék királyfijai és szegény legényei ugyanúgy, mint Odüsszeusz, a szentek ugyanúgy, mint Nelson Mandela. A lélek sötét éjszakája, mondja Keresztes Szent János, a nagy kármelita misztikus a 16. században. "Bár éjszaka van." Na ebben vagyok most benne. Mindig volt egy belső világom, de amikor nagyon, nagyon zajlik az élet, nem jut időm és nem is akarok kifelé megosztani. Eljön majd az is, mert túl fogom élni, és kijutok a cethal gyomrából, és a saját utamat járom. A saját utam most az alvilágon át vezet. De nem vagyok egyedül. A fénylő